A vármegye-bérlet költségtérítésének újabb kérdései

Március óta barátkozunk a helyközi közösségi közlekedést érintő változással, a vármegye- és az országbérlet térnyerésével. A változások a munkába járás jogcímén, a munkavállalóknak adott költségtérítést is érintik.

2024. március 1-jétől már csak kétféle bérletet vásárolhatunk: a vármegye- és az országbérletet, azaz a kilométer alapú bérletek megszűntek, emellett a viszonylati menetjegyek és az okosjegyek továbbra is használhatóak. Fontos változás az is, hogy 2024. március 1-jétől Budapesten és a főváros agglomerációjában a budapesti tömegközlekedést a Pest vármegye- és az országbérlettel lehet használni.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a vidékről bejárók az országbérletükkel a fővároson belül, a BKK járatain is utazhatnak, míg az agglomerációból ingázókat a Pest-vármegyebérletük feljogosítja a budapesti tömegközlekedés használatára is.

A munkaadók számára fentiekkel kapcsolatban az is fontos, jelent-e ez bármiféle változást a munkavállalóinak a munkába járás költségtérítése címén adott összegek adózása, elszámolása eddigi gyakorlatában.

Hogyan lehet megtéríteni?

Első lépésben idézzük fel, mit ír elő a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.), mi alapozza meg egyáltalán e térítés létjogosultságát.
2023.  január 1-jével módosította a jogalkotó az Mt. 51. § (2) bekezdését. Eszerint a munkáltató köteles a munkavállaló részére

• a munkaviszony teljesítésével felmerült szükséges és indokolt költséget megtéríteni, továbbá
• a munkavégzéshez szükséges feltételeket – eltérő megállapodás hiányában – biztosítani.

A munkaviszony teljesítésével összefüggésben felmerült költségek megtérítését – a korábbiakhoz mérten – azzal a megszorítással írja elő a munkáltató számára a módosult szabály, hogy az a szükséges költségek megtérítésének kötelezettségét jelenti.

Ebből következően, már nem elég, ha a felmerült költség csupán indokolt, hanem szükségesnek is kell lennie ahhoz, hogy a munkáltatót a térítési kötelezettség terhelje.
Ennek keretében – számos, más jellegű kiadás mellett – egyes utazási kiadások megtérítése is a munkaadó kötelezettsége lehet: a munkahelyre való eljutás (munkába járás), a hétvégi hazautazás és a munkavégzéssel összefüggő hivatalos utazások költségeinek megtérítése.
Az Mt. tartalmazza azt a felhatalmazó rendelkezést, amely alapján a Kormány rendeletben állapíthatja meg a munkavállaló munkaviszonnyal összefüggő költségeinek megtérítésére vonatkozó szabályokat. Ezzel összefüggésben, a munkába járással kapcsolatos utazási költségek megtérítésére a munkába járással kapcsolatos utazási költségtérítésről szóló 39/2010. (II. 26.) Korm. rendeletet (Kormányrendelet) kell irányadónak tekinteni.
Mint minden jogszabály, úgy a fentebb említett Kormányrendelet kapcsán is alapvető, hogy előírásai mely jogviszonyokra, milyen személyi körre terjednek ki.

A Kormányrendelet előírásait – mint személyi hatályt jelentő körre – az Mt. és a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (Kjt.) hatálya alá tartozó munkáltatóra és munkavállalóra kell alkalmazni.
Mindemellett – jogszabály eltérő rendelkezésének hiányában – a Kormányrendeletben előírtak vonatkoznak azokra is, akiknek jogviszonyát mind munkáltatói, mind munkavállalói minőségükben az alábbi törvények szabályozzák:

• a közszolgálati tisztviselőkről szóló törvény,
• a kormányzati igazgatásról szóló törvény,
• a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló törvény,
• a legfőbb ügyész, az ügyészek és más ügyészségi alkalmazottak jogállásáról és az ügyészi életpályáról szóló törvény,
• az igazságügyi alkalmazottak szolgálati jogviszonyáról szóló törvény,
• a Nemzeti Adó- és Vámhivatal személyi állományának jogállásáról szóló törvény,
• a honvédelmi alkalmazottak jogállásáról szóló törvény,
• a rendvédelmi feladatokat ellátó szervek hivatásos állományának szolgálati jogviszonyáról szóló törvény, valamint
• az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény.

Röviden úgy összegezhetnénk a munkába járás költségtérítésének jogosultjait – a vonatkozó előírások „személyi hatályát” –, hogy valamennyi munkavállaló, közalkalmazott, köztisztviselő, kormányzati szolgálati jogviszonyban (stb.) álló részére jár a költségtérítés.

Persze nincs az a jogszabály, amely egy vérbeli könyvelőben, pénzügyesben (sőt: munkaügyisben, még ha e kifejezés avittnak is tűnik, a manapság használt „HR-es” mellett) ne támasztana újabb és újabb kérdéseket. Jelen esetben például azt, hogy mi a helyzet a költségtérítést érintően az ösztöndíjas foglalkoztatás vagy más sajátos foglalkoztatási formák esetén.

Egyes sajátos foglalkoztatási formák

Az ösztöndíjas foglalkoztatási jogviszonyra (de az előbb nem említett, szakképzési munkaszerződés alapján munkát végző tanulóra) a vonatkozó törvények – az ezen jogviszonyokra irányadó különleges szabályok mellett – az Mt. munkaviszonyra irányadó szabályait kell alkalmazni.
Vagyis: ha az adott speciális jogviszonyra irányadó szabályok nem írnak elő kifejezetten kizáró vagy eltérő rendelkezéseket ezzel kapcsolatban – vagy adott esetben, kifejezetten előírják az Mt. előírásai szerinti eljárást –, ezért a munkaviszonyra vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni, akkor az Mt., valamint az Mt. felhatalmazása alapján kiadott Kormányrendelet szabályait kell irányadónak tekintenünk.

A munka törvénykönyve 51. §-ában rögzítettek szerinti eljárást kifejezetten előíró „speciális jogszabályra” példa a pályakezdő fiatalok, az ötven év feletti munkanélküliek, valamint a gyermek gondozását, illetve a családtag ápolását követően munkát keresők foglalkoztatásának elősegítéséről, továbbá az ösztöndíjas foglalkoztatásról szóló 2004. évi CXXIII. törvény. Ennek 15. §-a az ösztöndíjas foglalkoztatási jogviszony kapcsán kifejezetten alkalmazni rendeli az Mt. 51. §-át. Ebből pedig az is következik, hogy a munkaviszonnyal összefüggésben felmerülő költségek térítési kötelezettségét is az általános szabályok szerint kell vizsgálni, teljesíteni az ösztöndíjas foglalkoztatás esetében is.

Nézzünk egy példát arra is, amikor a költségtérítés-szabály azért alkalmazható – sőt: kell alkalmazni –, mert a jogviszonyt egyébként szabályozó „speciális jogszabály” nem tartalmaz erre vonatkozó tiltást.

Az egyszerűsített foglalkoztatásról szóló 2010. évi LXXV. törvény (Efo tv.) nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely kizárná az Mt. költségtérítésre vonatkozó rendelkezésének alkalmazását. Továbbá – lévén, hogy az egyszerűsített foglalkoztatás keretében létrejövő jogviszony is munkaviszony, csak „sajátos” – az Mt. is tartalmaz erre vonatkozó rendelkezéseket „Az egyszerűsített foglalkoztatásra vagy alkalmi munkára irányuló munkaviszony” címszóval (201–203. §).
Ezek sem írnak elő olyan szabályt a költségtérítésre vonatkozóan, amely annak alkalmazását kizárná, vagy attól eltérne. Ebből következően az egyszerűsített foglalkoztatásra irányuló munkaviszony – alkalmi munka, turisztikai és mezőgazdasági idénymunka – esetében is meg kell téríteni a munkavállaló részére a munkába járás költségeit.

A munkába járás fogalma

Újfajta bérletek ide vagy oda, a munkába járás fogalma szerencsére nem változott.

Ezentúl is az alábbi esetköröket kell értenünk e kategória alatt:

• a közigazgatási határon kívülről a lakóhely vagy tartózkodási hely, valamint a munkavégzés helye között munkavégzési célból történő helyközi (távolsági) utazás, illetve átutazás céljából helyi közösségi közlekedéssel megvalósuló napi munkába járás és hazautazás;
• a közigazgatási határon belül a lakóhely vagy tartózkodási hely, valamint a munkavégzés helye között munkavégzési célból történő napi munkába járás és hazautazás, amennyiben a munkavállaló a munkavégzés helyét – annak földrajzi elhelyezkedése miatt – sem helyi, sem helyközi közösségi közlekedéssel nem tudja elérni;
• a közigazgatási határon belül, a lakóhely vagy tartózkodási hely, valamint a munkavégzés helye között munkavégzési célból történő napi munkába járás és hazautazás is, amennyiben olyan helyi közösségi közlekedési eszközzel tudja elérni, amelynek közlekedési útvonalát kifejezetten a település külterületén lévő munkáltató elérhetőségének biztosítása miatt létesítették, vagy módosították [Kormányrendelet 2. § a) pont].

Ez utóbbi esetkörbe jellemzően a nagyobb városok külterületén létrehozott ipari parkokban működő vállalkozások és a városi közlekedést biztosító szolgáltatók megállapodása alapján működő, a munkavállalókat a munkahelyükre eljutató helyi autóbusz közlekedés tartozik.

Azt is szem előtt kell tartani, hogy külön szabályok vonatkoznak a napi munkába járásra és hétvégi hazautazásra [Kormányrendelet 2. § a) és c) pont]:

• a napi munkába járás a lakóhely vagy a tartózkodási hely és a munkavégzés helye közötti napi, valamint a munkarendtől függő gyakoriságú rendszeres vagy esetenkénti oda- és visszautazás,
• a hétvégi hazautazás pedig a tartózkodási helyről – a munkavégzés rendjétől függően – legfeljebb hetente egyszer a lakóhelyre történő oda- és visszautazás.

A Kormányrendelet a munkavállaló kötelezettségeként írja elő, hogy abban az esetben, ha a munkába járás címén utazási költségtérítést vesz igénybe, nyilatkozzon a lakóhelyéről és a tartózkodási helyéről, valamint arról, hogy a napi munkába járás a lakóhelyéről vagy a tartózkodási helyéről történik-e. A nyilatkozatot célszerű írásban megtenni, függetlenül attól, hogy az írásos formát nem írja kifejezetten elő a jogszabály [Kormányrendelet 7. §].
Változatlan a szabályozásban az is, hogy milyen eszközön történő utazást kell a munkaadónak megtérítenie:

• belföldi vagy határon átmenő országos közforgalmú vasút 2. kocsiosztályán,
• a menetrend szerinti országos, regionális és elővárosi autóbuszjáraton, elővárosi vasúton (HÉV-en), illetve
• a menetrend szerint közlekedő hajón, kompon, vagy réven

történő utazás költségeinek meghatározott hányadát mind a napi munkába járás, mind pedig a hétvégi hazautazás esetén fizetnie kell a munkáltatónak.

Ezen túlmenően, ha a munkavállaló a hétvégi hazautazáshoz légi közlekedési járművet vesz igénybe, a munkáltató térítési kötelezettsége erre is kiterjed. A munkáltató által fizetett napi munkába járással kapcsolatos költségtérítés a bérlettel vagy menetjeggyel való elszámolás ellenében azok árának legalább 86 százaléka [Kormányrendelet 3. § (1)–(2) bekezdések].

Fontos tudni, hogy a Kormányrendelet csak a térítési kötelezettség minimumát írja elő, de nem zárja ki, hogy a munkáltató ennél nagyobb mértékű költségtérítés fizessen ki: adott esetben akár a teljes költséget.

Viszont a bérlettel vagy menetjeggyel való elszámolás ellenében fizetett költségtérítéssel kapcsolatban mind alsó, mind felső határt szab a térítésnek. A költségtérítésnek a bérlet, a menetjegy árának legalább 86 százalékát el kell érnie, de itt számolni kell egy maximum értékkel is, amit nem százalékban, hanem tételesen adott meg a jogalkotó: 2024-ben havonta 56 240 forint téríthető ezen a jogcímen.
A nemzetgazdasági miniszternek a térítés felső határát meghatározó közleménye a Magyar Közlöny mellékletében (Hivatalos értesítő 5. szám) jelent meg, 2024. január 25-én.

(Folytatjuk)