Munkábajárás költségtérítése és a könyvvizsgálat

dr. Záhonyi Mariann Szilvia

A munkába járás költségtérítésének szabályai személygépkocsi használata esetén

A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 51. § (2) bekezdése értelmében a munkáltató köteles megtéríteni azt a költségét, amely a munkaviszony teljesítésével indokoltan merült fel. A munkaviszony teljesítésével összefüggésben indokoltan felmerülő költségnek minősül - többek között - a munkába járás során felmerülő utazás is, amelynek szabályait a munkába járással kapcsolatos utazási költségtérítésről szóló a 39/2010 (II. 26.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Rendelet) tartalmazza. A munkavállalók munkába járásának támogatásának egyik módja a saját személygépkocsival történő bejárás elszámolása, amely szigorú jogszabályi keretekhez között lehetséges, ugyanis a Rendelet a közösségi közlekedési eszközzel történő utazást részesíti előnyben és csak meghatározott szűk körben tekinti kötelezőnek a munkáltató számára a saját személygépkocsival történő utazás költségeinek részleges megtérítését. Ettől eltérően viszont a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény (a továbbiakban: Szja tv.) szabályai a Rendelet szabályaiból kiindulva, de tágabb körben teszik lehetővé a költségtérítés adómentes kifizetését. Jelen cikkben a munkába járás költségeinek megtérítésének szabályait mutatom be a személygépkocsi használatának esetében.

Abban az esetben, ha a Rendeletben meghatározott feltételek fennállnak, a munkáltató mérlegelés nélkül köteles az utazási költségeket megtéríteni a munkavállaló számára a jogszabályban rögzített mértékben és elszámolás mellett.

Fontos kiemelni azt, hogy a Rendelet hatálya kiterjed minden munkaviszonyra, illetve azok alanyaira, valamint az azzal azonos tartalmú, más törvényekkel szabályozott jogviszonyokra. A Rendelet 1. § (1) – (2) bekezdései alapján a rendelkezéseket alkalmazni kell:

• az Mt.,
• a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény,
• a közszolgálati tisztviselőkről szóló 2011. évi CXCIX. törvény,
• a kormányzati igazgatásról szóló 2018. évi CXXV. törvény,
• a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény,
• a legfőbb ügyész, az ügyészek és más ügyészségi alkalmazottak jogállásáról és az ügyészi életpályáról szóló 2011. évi CLXIV. törvény,
• az igazságügyi alkalmazottak szolgálati jogviszonyáról szóló 1997. évi LXVIII. törvény,
• a Nemzeti Adó- és Vámhivatal személyi állományának jogállásáról szóló 2020. évi CXXX. törvény,
• a honvédelmi alkalmazottak jogállásáról szóló 2018. évi CXIV. törvény,
• a rendvédelmi feladatokat ellátó szervek hivatásos állományának szolgálati jogviszonyáról szóló 2015. évi XLII. törvény,
• a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok személyi állományának jogállásáról szóló 2024. évi LXX. törvény,
• az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló 2020. évi C. törvény, valamint
• a honvédek jogállásáról szóló 137/2024. (VI. 28.) Korm. rendelet  hatálya alá tartozó munkáltatóra és munkavállalóra.

Speciális helyzet érvényesül a honvédek jogállásáról szóló 137/2024. (VI. 28.) Korm. rendelet hatálya alá tartozó magánszemélyek (a hivatásos és a szerződéses állomány tagjai, a tényleges szolgálatot teljesítő önkéntes tartalékosok) esetében, mivel rájuk közvetlenül nem vonatkozhat a szóban forgó rendelet. Esetükben honvédelmi miniszteri rendelettel kell megállapítani az adható költségtérítések konkrét feltételeit. Erről a hivatásos és szerződéses állományú katonák, a honvédelmi alkalmazottak, a honvédelmi szervezeteknél foglalkoztatott munkavállalók, valamint a honvédelmi tárca gondoskodási körébe tartozók részére nyújtható egyes juttatásokról szóló 21/2024. (IX. 30.) HM rendelet intézkedik.

A Rendelet a munkáltató által kötelezően alkalmazandó térítés formáját, feltételeit és mértékét határozza meg azokban az esetekben, amikor a munkavállaló lakóhelye vagy tartózkodási helye és a munkahelye nem azonos településen van, vagy a Rendeletben rögzített más tényállás valósul meg. Ilyenkor a munkáltató további mérlegelés nélkül köteles hozzájárulni a napi munkába járás vagy a hétvégi hazautazás költségeihez a Rendeletben meghatározott mértékben.

Lakóhelynek tekintendő annak a lakásnak a címe, amelyben a munkavállaló él, illetve amelyben életvitelszerűen lakik; tartózkodási helynek pedig annak a lakásnak a címe minősül, amelyben a munkavállaló – lakóhelye végleges elhagyásának szándéka nélkül – munkavégzési célból ideiglenesen tartózkodik [Rendelet 2. § d)-e) pont].

Ahhoz, hogy a munkáltató el tudja dönteni, mikor köteles a munkavállaló munkába járással kapcsolatos utazása költségének megtérítésére, a Rendelet fogalom meghatározásából kell kiindulni, mely szerint a Rendelet 2. § a) pontja értelmében munkába járásnak minősül:

• a közigazgatási határon kívülről a lakóhely vagy tartózkodási hely, valamint a munkavégzés helye között munkavégzési célból történő helyközi (távolsági) utazással, illetve átutazás céljából helyi közösségi közlekedéssel megvalósuló napi munkába járás és hazautazás, továbbá
• a közigazgatási határon belül, a lakóhely vagy tartózkodási hely, valamint a munkavégzés helye között munkavégzési célból történő napi munkába járás és hazautazás is, amennyiben a munkavállaló a munkavégzés helyét – annak földrajzi elhelyezkedése miatt – sem helyi, sem helyközi közösségi közlekedéssel nem tudja elérni, vagy olyan helyi közösségi közlekedési eszközzel tudja elérni, amelynek közlekedési útvonalát kifejezetten a település külterületén lévő munkáltató elérhetőségének biztosítása miatt létesítették vagy módosították. 

Ezek okán a Rendelet és a munkába járással járó utazás költségtérítésének szabályai csak akkor alkalmazhatóak, ha a konkrét esetben a munkavállaló munkába járása ezen fogalomnak megfeleltethető. 

Fontos kiemelni azt, hogy külön szabályok vonatkoznak a napi munkába járásra és hétvégi hazautazásra. 

Napi munkába járásnak minősül a lakóhely vagy a tartózkodási hely és a munkavégzés helye közötti napi, valamint a munkarendtől függő gyakoriságú rendszeres vagy esetenkénti oda- és visszautazás; a hazautazás pedig a munkahelyről legfeljebb hetente egyszer, az általános munkarendtől eltérő munkaidő-beosztás esetén legfeljebb havonta négyszer a lakóhelyre történő oda- és visszautazás [Rendelet 2. § b)-c) pont].

A Rendelet a munkavállaló kötelezettségeként írja elő, hogy abban az esetben, ha a munkába járás címén utazási költségtérítést vesz igénybe, nyilatkozzon a lakóhelyéről és a tartózkodási helyéről, valamint arról, hogy a napi munkába járás a lakóhelyéről vagy a tartózkodási helyéről történik-e. A nyilatkozatot – külön rendelkezés hiányában is – értelemszerűen írásban célszerű megtenni.

Hangsúlyos, hogy fő szabály szerint a Rendelet a közösségi közlekedési eszközök használatát részesíti előnyben, az azok használatával összefüggésben felmerülő kiadásokat a jeggyel, bérlettel való elszámolás ellenében köteles a munkáltató megtéríteni. Ugyanakkor a Rendelet tételesen felsorolja azokat az eseteket az igénybe vett közlekedési eszköz konkrét meghatározása nélkül, amikor kötelező pénzbeli térítést kell fizetni a munkavállalónak.

A pénzbeli térítés akkor jár kötelezően, ha:

• a munkavállaló lakóhelye vagy tartózkodási helye, valamint a munkavégzés helye között nincsen közösségi közlekedés;
• a munkavállaló munkarendje miatt nem, vagy csak hosszú várakozással tudja igénybe venni a közösségi közlekedést;
• ha a munkavállaló mozgáskorlátozottsága, illetve a súlyos fogyatékosság minősítésének és felülvizsgálatának, valamint a fogyatékossági támogatás folyósításának szabályairól szóló 141/2000. (VIII. 9.) Korm. rendelet szerinti súlyos fogyatékossága miatt nem képes közösségi közlekedési járművet igénybe venni, ideértve azt az esetet is, ha a munkavállaló munkába járását az Mt. 294. § (1) bekezdésében felsorolt hozzátartozója (házastársa, egyeneságbeli rokona, örökbefogadott, mostoha- és nevelt gyermeke, örökbefogadó-, mostoha- és nevelőszülője, testvére, élettársa, egyeneságbeli rokona házastársa, házastársa egyeneságbeli rokona és testvére, a testvér házastársa) biztosítja; továbbá
• a munkavállalónak óvodai vagy bölcsődei ellátást igénybe vevő gyermeke van.

A térítés kötelező mértéke az Szja tv. 25. § (2) bekezdésében a munkába járás költségtérítése címén meghatározott összeg 60 százaléka, legfeljebb 30 Ft/km. Nincs akadálya annak, hogy a munkáltató saját mérlegelése alapján magasabb összegű térítést fizessen, viszont figyelemmel kell lenni arra, hogy az Szja tv. alapján a térítés 30 Ft/km összegig adó- és járulékmentes, az afelett kapott összeg a munkavállaló munkaviszonyból származó jövedelmeként viseli a közterheket.

Itt kell megjegyezni, hogy a pénzbeli térítés fizetése ezekben a fentebb felsorolt esetekben kötelező, a munkáltatónak azonban nem kell vizsgálnia, hogy a munkavállaló ténylegesen hogyan jut el a munkahelyére. Elsősorban a saját személygépkocsi használata merül fel, de nem zárható ki a kerékpár, motorkerékpár használata sem, illetve az sem, ha a munkavállaló más járművével utazik.

A Rendelet 2. § g) pontja szerint hosszú várakozásnak kell tekinteni azt az időtartamot, amely a munkavállaló személyi, családi vagy egyéb körülményeire tekintettel aránytalanul hosszú, és amely az út megtételéhez szükséges időt meghaladja. Ez az időtartam ennél pontosabban nehezen határozható meg, az mindig a konkrét körülményektől függ, ezért a munkáltató döntésén, illetve a munkavállalóval történő megállapodásán múlhat (például a közösségi közlekedéssel 1 óra alatt megtehető út esetén az 1 órát meghaladó várakozás már aránytalanul hosszú lehet).

Az Szja tv. 25. § (2) bekezdés b) pontja a munkába járás címén adható költségtérítés mértékét 30 Ft/km-ben állapítja meg, amelyet a munkahely és a lakó- vagy tartózkodási hely között közforgalmú úton mért oda-vissza távolság figyelembevételével kell meghatározni, napi munkába járás esetén a munkában töltött napokra számítva. Értelemszerűen ezekben az esetekben bérlet vagy jegy alapján térítés nem fizethető. 

Ezek értelmében a Rendelet a munkáltató számára állapít meg kötelezettséget, ugyanis a meghatározott feltételek fennállása esetén – további mérlegelés nélkül – köteles az utazási költségeket megtéríteni a Rendeletben rögzített mértékben és elszámolás mellett. Ez a Rendelet azonban nem zárja ki, hogy a munkáltató más módon vagy a kötelezően előírtnál nagyobb mértékben térítse meg a munkavállalónak a munkába járás költségeit. 

Az Szja tv. rendelkezése a Rendeletben előírtaknál szélesebb körben biztosítja, hogy a munkába járás címén fizetett költségtérítést ne kelljen figyelembe venni bevételként a magánszemély jövedelmének megállapításánál. 

Nincs akadálya annak sem, hogy a munkáltató akkor is a 30 Ft/km-es pénzbeli térítést fizessen a munkavállalónak, ha esetleg valójában bérletet, jegyet vesz, de annak elszámolását nem kéri. A feltétel mindössze az, hogy a Rendelet szerinti munkába járás megvalósuljon, azaz a lakóhely (tartózkodási hely) és a munkahely közigazgatásilag ne azonos településen belül legyen.

Az előzőek szerint megállapított pénzbeli térítés összegét meghaladó költségtérítés a magánszemély nem önálló tevékenységből (munkaviszonyból) származó jövedelmeként adóköteles. Fontos rendelkezés továbbá, hogy a magánszemély a munkahelye és a lakóhelye közötti útvonalra gépjárművel történő munkába járás címén költséget nem számolhat el abban az esetben, ha saját gépjárműve hivatalos célú használata miatt útnyilvántartás alapján költséget számol el.

A fentiek értelmében tehát nem tartozik az adóalapba vagyis gyakorlatilag adómentesen adható a költségtérítés, ha annak összege a munkában töltött napokra nem haladja meg a kilométerenként a 30 forintot a munkahely és a lakóhely között közforgalmi úton mért oda-vissza távolság alapján számolva. Ezt az összeget nem szabad összetéveszteni az általános személygépkocsi normaköltséggel, mivel a munkába járás költségtérítésén kívül további költség, például a benzinköltség nem számolható el. Ez azt jelenti, hogy a költségtérítés kilométerenkénti mentesített összeget, azaz a 30 forintot meghaladó része a magánszemély munkaviszonyból származó jövedelmének minősül és ez alapján válik adókötelessé. 

Egyben fontos kiemelni, hogy a Rendelet értelmében a munkába járás címén járó utazási költségtérítés igénybevételéhez elengedhetetlen feltétel a munkavállaló nyilatkozata a lakóhelyéről és a tartózkodási helyéről, illetve arról, hogy a napi munkába járás a lakóhelyéről vagy a tartózkodási helyéről történik.

Ezzel kapcsolatban kell megemlíteni a 2018/45. Adózási kérdést, mely a távmunka keretében munkát végző magánszemély saját személygépkocsi használatának adójogi megítélésére vonatkozik a munkáltató székhelyére, telephelyére történő utazás esetén.

Az Mt. 196.§-a szerinti távmunkavégzés a munkaviszony olyan típusa, melynek egyik alapvető jellemzője, hogy a munkavállaló a munkaidő egy részében vagy egészében a munkáltató telephelyétől elkülönült helyen folytatja a tevékenységét.

Egyben az Mt. valamennyi munkaviszonytípusra vonatkozó általános szabálya szerint a munkaszerződésben a feleknek meg kell határozniuk a munkavállaló munkahelyét. Ennek hiányában munkahelynek azt a helyet kell tekinteni, ahol a munkavállaló a munkáját szokás szerint végzi [Mt. 45. § (3) bekezdése].

Ahogy fentebb kifejtésre került az Mt. 51. § (2) bekezdése értelmében a munkáltató köteles a munkavállalónak azt a költségét megtéríteni, amely a munkaviszony teljesítésével indokoltan merült fel.

Az Szja tv. 25. § (2) bekezdés b) pontjában foglaltak alapján a nem önálló tevékenységből származó jövedelem kiszámításánál nem kell figyelembe venni azt a bevételt, amelyet a munkavállaló a munkába járással kapcsolatos utazási költségtérítésről szóló 39/2010. (II. 26.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. rendelet) szerinti munkába járás esetén kap költségtérítés címén (ideértve különösen a saját gépjárművel történő munkába járás költségtérítését), a munkában töltött napokra a munkahely és a lakó- vagy tartózkodási hely között és/vagy hazautazásra a munkahely és a lakóhely között közforgalmi úton mért oda-vissza távolság figyelembe vételével kilométerenként legfeljebb 30 forint értékben.

A Rendelet 2. § a) pontja alapján a közigazgatási határon kívülről a lakóhely vagy tartózkodási hely, valamint a munkavégzés helye között munkavégzési célból történő helyközi (távolsági) utazással, illetve átutazás céljából helyi közösségi közlekedéssel megvalósuló napi munkába járás és hazautazás tekinthető munkába járásnak.

A távmunka-végzés sajátossága, hogy a munkavégzés a munkáltató székhelyén, telephelyén kívüli helyen, jellemzően a munkavállaló lakásán történik. A munkavállaló lakóhelye (tartózkodási helye) és munkahelye így nagy valószínűséggel egybeesik.

Munkába járásnak pedig – a főszabály szerint – a lakóhelyről vagy tartózkodási helyről a munkahelyre történő utazás minősül, ha azok nem azonos közigazgatási határon belül vannak, ez alapján nem minősíthető munkába járásnak, ha a távmunkát végző magánszemély saját lakásáról a munkáltatója székhelyére, telephelyére utazik, így nem merülhet fel az Szja tv. szerinti térítés kifizetése.

Munkába járásról kizárólag abban az esetben lehetne szó, ha a távmunkát végző magánszemély lakásától elkülönült helyiséget bérelne munkavégzés céljából, azt munkaszerződésében munkahelyként tüntetik fel, és az a lakásával nem azonos településen lenne.

Az Szja tv. 3. § 10. pontja alapján hivatali, üzleti utazásnak a magánszemély jövedelmének megszerzése, a kifizető tevékenységével összefüggő feladat ellátása érdekében szükséges utazás tekinthető, a munkahelyre, a székhelyre vagy a telephelyre a lakóhelyről történő bejárás kivételével.

Ezt a rendelkezést – annak megfogalmazásából következően – a magánszemély szempontjából kell értelmezni. Eszerint az az utazás nem minősülhet hivatali, üzleti utazásnak, amikor a magánszemély a munkahelyére utazik (munkába járás), ugyanakkor távmunka-végzés esetén az előzőek figyelembevételével ez az eset nem merül fel.

Nem jöhet szóba a hivatali, üzleti útnak való minősítés abban az esetben, ha a magánszemély a székhelyre vagy a telephelyre utazik, tekintettel arra, hogy neki nincsen székhelye, illetve telephelye, ez a kivétel csak akkor értelmezhető, ha a hivatali, üzleti utazás körülményeinek vizsgálatára egyéni vállalkozó esetében kerül sor.

Mindezeket figyelembe véve, ha a távmunkát végző munkavállaló a saját gépkocsiját veszi igénybe, amikor felkeresi a munkáltató székhelyét, telephelyét, akkor az hivatali, üzleti utazásnak tekintendő. A távmunkát végző magánszemély esetében hivatali, üzleti utazásnak minősül az is, ha a munkavállaló saját gépkocsijával utazva keres fel egy partnercéget, vagy a munkaszerződés szerinti feladatának elvégzésével összefüggésben egyébként használja gépkocsiját.

Abban az esetben, ha a távmunkát végző magánszemély költségtérítés címén is kap bevételt, a saját személygépkocsi hivatalos célú használatával összefüggő kiadásait az Szja tv. 3. számú melléklet II/6. pontjában vagy IV. fejezetében foglaltak szerint elszámolhatja a 3. számú melléklet I/24. pontjában foglaltakon túl. Ilyen esetben útnyilvántartás vezetése szükséges. A költségelszámolás ténye azonban cégautó fizetési kötelezettséget keletkeztet a személygépkocsi tulajdonosánál.

A szerző Jogi-Hatósági Szakreferens, Nemzeti Adó- és Vámhivatal Központi Irányítás.